Ajánlott irodalom
Video anyagok
Ãrásomat a válság súlyosbodása váltotta ki. Egyre nehezebben tudják adósságállományuk kamatait fizetni a világ államai. (TörlesztésrÅ‘l már régen nincs szó.) A válság már nem csak a harmadik világ, a volt keleti tömb országait érinti, hanem elér olyan országokat is, amelyek ötven éve piacgazdálkodást folytatnak. A nyugat-európai sajtó becsmérlÅ‘en PIGS-államoknak (disznó) nevezi Portugáliát, Olaszországot, Görögországot, Spanyolországot. De már régóta kezelhetetlen akár az USA, akár Németország adóssága.
Egyre több országban lázad a nép. Magyarországon elzavarták a kommunistákból átvedlett szocialistákat. Görögországban a magyarokénál jóval kisebb mértékű állami kiadás csökkentésének bejelentésére az emberek az utcára mentek és törtek-zúztak, dühüket olyanokon töltötték ki, akiknek vajmi kevés közük volt a kiváltó okokhoz.
JellemzÅ‘ egyébként a hatalmon lévÅ‘ kormányokra, hogy mindenütt a közkiadások kurtÃtásával akarnak a helyzeten javÃtani, kényesen ügyelve arra, hogy a valós okokhoz ne nyúljanak, de még csak rá se kérdezzen ezekre senki. Önkéntelenül is eszembe jut a németektÅ‘l vett hasonlat: képzeljük el, hogy falunkban négy évenként tűzoltót választunk. De akárkire is esik választásunk, mindig olyan tűzoltó jut nekünk, aki benzinnel akarja oltani a tüzet (olyan kormányaink vannak, akár jobb, akár baloldali, amelyek az eladósodásból adódó pénzügyi problémát újabb hitelek fölvételével kezelik).
Pedig olyan egyszerű a képlet. Miért adósodtak el ezek az országok? Mert túl magasak voltak az állami kiadások? Egy frászt. Az állam többet importált, mint exportált, és ezt hitelbÅ‘l finanszÃrozta. A nyugati sajtókonglomerátum vastagbÅ‘rű és vastag pénztárcájú újságÃrói úgy szokták ezt megfogalmazni, hogy „a magyarok tovább nyújtóztak, mint ameddig takarójuk ért, a görögök saját szÃnvonalukon felül éltek, az Ãrek többet fogyasztottak, mint termeltek, stb.†Azt sulykolva evvel, hogy a szerencsétlen magyar, görög, stb. melós, munkanélküli a hibás, aki import terméket vásárol kedvenc Lidl vagy Tesco (gazdaságos) áruházában. Persze, miután a hatalom elérte, hogy a munkahelyeket tönkretették, ha akarnánk sem tudnánk haza terméket vásárolni. Arról már nem is beszélve, hogy sem a magyar, sem az Ãr, görög melós egy fillér hitelt föl nem vett, hogy többet tudjon vásárolni. Az átlagember a legritkább esetben kerül reménytelen adós helyzetbe. Inkább valóban kevesebbet fogyaszt, ritkábban (vagy egyáltalán nem) megy üdülni. Érvényes ez politikusainkra, közgazdászainkra, újságÃróinkra is – amÃg saját bankszámlájukról, saját pénzügyi egyensúlyukról van szó. Az állam pénze? Az más. Annak terhére lehet hiteleket fölvenni nyakló nélkül.
Nem volt ez mindig Ãgy, és nem is volt törvényszerű, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nézzük tehát, mi vezetett a mai reménytelen helyzethez.
A világ államai az I. Világháború elÅ‘tt az aranyhoz vagy ezüsthöz kötötték nemzeti valutáik értékét. Ez egy önkéntes korlátozás volt. Azt mondták maguknak: Annyi papÃrpénzt hozunk forgalomba, amennyire aranyfedezet van a kincseskamrában. Ennek az önkéntes korlátozásnak a célja az volt, hogy az egymást váltó kormányok ne nyúlhassanak a papÃrpénz nyakló nélküli kibocsátásának eszközéhez pillanatnyi pénzzavaraik kezelésére. Természetesen annak, hogy egy ország kincseskamrájában mennyi arany van, az ég világon semmilyen hatása nincs arra, mennyire egészséges annak gazdasága. Csak gondoljunk bele: Ha egy ország becsületes és tisztességes, önmérsékletet tanúsÃtó emberek vezetése alatt áll, akkor egy gramm arany nélkül is képes arra, hogy ne indÃtsa be a bankóprést. És viszont: hiába van 64 t arany a kamrában (ennyi volt hazánknak), ha tolvajok, kommunisták kerülnek a kormányrúdhoz, egyszer csak arra ébredtünk, hogy a 64 t elÅ‘ször 6 t-ra, aztán 3 t-ra olvadt.
Az I. Világháború vége új helyzetet teremtett. A legyÅ‘zött országoknak olyan békefeltételeket kellett aláÃrniuk, amelyek évtizedekre megfosztották Å‘ket az arany fölhalmozásának lehetÅ‘ségétÅ‘l. Született néhány olyan állam, amely eleve nem rendelkezett komoly aranytartalékkal. Ãgy két fÅ‘ csoportját különböztethetjük meg az államoknak: egyikük rendelkezett aranytartalékkal, a másik nem, vagy csak igen minimális mennyiségben, Ãgy a külkereskedelmet szigorú állami ellenÅ‘rzés alatt tartotta. (A valós helyzet ennél bonyolultabb volt, ezen a helyen nem mélyedünk bele a részletekbe.)
Az 1929-es világgazdasági válság tovább nehezÃtette a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat. Németország képtelen adósságainak és jóvátételi kötelezettségeinek fizetésére. EbbÅ‘l kifolyólag a francia és angol bankok beszüntetik hiteleik törlesztését az USA felé. Az USA és Nagy-Britannia feladják valutáik hozzákapcsolását az aranyhoz.
Németország nem kap hiteleket. Kelet-Európa, a Közel-Kelet és Latin-Amerika hasonló súlyos problémákkal néz szembe.
Ebben a helyzetben kezdett Németország élni a klÃring (elszámolás) rendszerével. A rendszert a világon elÅ‘ször nem Németország, hanem Svájc alkalmazta Ausztria és Magyarország viszonylatában. Lényege pofonegyszerű volt: Az importáló importjának ellenértékét a saját nemzeti valutában (nálunk pengÅ‘ben) befizette a Magyar Nemzeti Banknak, a Svájci Nemzeti Bank pedig kifizette a svájci exportÅ‘rt svájci frankban. Természetesen minden ilyen importhoz tartozott egy ugyanolyan értékű export is. Magyarul: Egy állam valóban csak annyit importált, amennyit exportálni tudott, illetve, hiába voltak nagyobb termelÅ‘kapacitásai, nem tudott annál többet exportálni, mint amennyit importált.
A rendszert Németország a harmincas években komoly szintre fejlesztette fel. 1939-ben már 38 állam vett benne részt (köztük a Szovjetunió), 178 klÃring-szerzÅ‘déssel. A kibÅ‘vÃtett rendszer elÅ‘nye volt, hogy az export-import üzleteknél nem kellett kétoldalú csereüzletekben (barter) gondolkozni. A lényeg az volt, hogy egy ország exportja-importja mindig egyensúlyban volt. Az elszámolást egy svájci központú elszámolóhely (klÃring-bank) végezte, innen a rendszer neve.
Sokatmondó volt, hogy az USA nem vett részt a rendszerben. Roosevelt Angliával együtt a „békés és szabad†kereskedelmet propagálja. Azaz erkölcsi köntösbe bújtatják saját hegemónia-törekvéseiket. Ez a „szabad†kereskedelem azt jelentette, hogy a világ államainak dollárhiteleket kellett felvenniük azért, hogy megvásárolhassák az amerikai termékeket.
A harmincas években a klÃring-rendszer komoly fejtörést kezdett okozni az USA-nak. Csökkentek áruszállÃtásaik Latin-Amerikába, és csökkent az igény a dollárhitelekre is ebbÅ‘l a régióból. Ehhez jött még, hogy Hitler kimondott egy olyan bölcsességet, amit mindenki tudott, csak senki nem merte hangosan kimondani. Azt mondta, a német birodalmi márkának nem az arany a fedezete, hanem a munka. És ez igazán rosszul esett a világ aranykészletének több mint felét felhalmozó USA-nak.
Pedig, ha belegondolunk: Ha egy nemzetgazdaságot elkötelezett hazafiak, hozzáértÅ‘ szakemberek irányÃtanak, a nép látja értelmét szorgalmas munkájának, tehetsége kamatoztatásának, nem marad el az eredmény, amint azt a gazdaság fejlÅ‘dése mutatja a harmincas évek Németországában.
Hitlerék azt tették, ami az egyedüli helyes volt, amit a zsidó közgazdászok is elismernek. („Sajnálatos módon a nemzetiszocialisták által követett gazdasági politika az egyedüli helyes gyógymód volt az adott válságos helyzetbenâ€. Avraham Barkai: A nemzetiszocializmus gazdasági rendszere. 1977) Nem engedték át a pénzkibocsátást magánbankoknak, a hitelezés állami ellenÅ‘rzés alatt maradt, és csak igen szigorúan ellenÅ‘rzött, kizárólag produktÃv beruházások élvezhették elÅ‘nyeit (lásd: Mefo-váltók).
Csak néhány mondatban emlÃtjük meg ennek a gazdaságpolitikának a gyümölcseit: a munkanélküliség látványosan csökkent, az életszÃnvonal ugyanilyen látványosan növekedett. Az országban sikerült a magán- és állami szektornak egy olyan szimbiózisát kialakÃtani, amely azóta is párját ritkÃtja. Soha nem látott fejlÅ‘désnek indult az oktatás. Találmányok, szabadalmak, Nobel dÃjak sora tanúskodott a magas szÃnvonalú kutatásról.
A II. világháború furcsaságaival ezen a helyen nem foglalkozunk. Föltétlenül szükséges azonban egy nem közismert eseményre ráirányÃtani a figyelmet. Roosevelt 1940 márciusában, Lengyelország megszállása, a németek ellen megszületett angol és francia hadüzenet után, de tényleges harci cselekmények megkezdése elÅ‘tt Welles nevű államtitkárán keresztül puhatolózó tárgyalásokat folytat, hogyan lehetne békét kötni Európában. A tárgyalások öt fÅ‘ kérdés körül folynak:
- Lengyelország jövője
- Csehország jövője
- Az európai gazdasági rendszer
- Leszerelés
- Emberi jogok.
Welles Hitlerrel és Göringgel tárgyal. Németország hajlandó kivonulni Lengyelországból, ugyanúgy a demilitarizált Csehországból(!!!) Csak gazdasági kérdésekben ragaszkodik úgy Hitler, mint Göring a német gazdasági és pénzügyi politikához, amely magában foglalja a deviza nélküli cserekereskedelmet Kelet- és Dél-Európa, valamint Latin-Amerika országaival. Ilyen feltételek mellett nem érdeke Rooseveltnek a béke. (Ki is felelős akkor a II. Világháborúért? Kik a háborús bűnösök?)
A világháború utáni nemzetközi kereskedelmi rendet a Bretton Woods-i egyezmény volt hivatva szabályozni. Az amerikai hegemónia alá tartozó országok fokozatosan megszüntették a klÃringrendszert, kezdÅ‘dhetett az amerikai hadisarc beszedése kamatok formájában. „Bretton Woods a csaknem általánosan elterjedt klÃring – megállapodások helyét volt hivatva felváltani.†(Botos Katalin – Halmosi Péter: Nemzetközi pénzügyek. A Bretton Woods-i rendszer múltja, jelene, jövÅ‘je)
A klÃringrendszer azonban még jó néhány évig élt. A hetvenes években szűnt meg véglegesen. Ekkora azonban már az eladósodási pályára volt ráállÃtva Nyugat-Európa és a harmadik világ legtöbb országa.
A keleti tömb országainak kereskedelmét a KGST szabályozta. Ez kiépÃtett az egymás közötti kereskedelemben a klÃring-rendszerhez hasonló rendszert, amelynek valutáját klÃring rubelnek nevezték el. A rendszerrel az volt a baj, ami az egész kommunizmussal: rosszindulatú, műveletlen, tanulatlan, ostoba emberek irányÃtottak. aki pedig átlátta a helyzetet, az azért nem volt érdekelt annak reformálásában. Gondoljunk csak arra, hogyan reagált Moszkva az 1968-as csehszlovák kÃsérletre az „emberarcú szocializmus†megteremtésére.
A rendszer az ésszerű kezdeményezéseket is elgáncsolta, amely végsÅ‘ soron a szocializmust erÅ‘sÃtette volna. A szakembereket, akik tudásukkal valóban szolgálták volna a gazdaság felemelkedését, elüldözték, félretették, rosszabb esetben börtönbe is kerültek. Meg is bukott a rendszer 45 év után.
Az emberek tudatában, akik még nem felejtettek el gondolkodni, ott élt a világháború elÅ‘tti jól működÅ‘ rendszer emléke, amelyet a hitleri Németországhoz kapcsoltak. Természetesen az USA agitprop ügynökei azóta igyekeznek a klÃring rendszer emlékét eltörölni. A mai közgazdászoknak kötelezÅ‘ a rendszerrÅ‘l úgy beszélni, mint a nemzetiszocialista hegemónia és terjeszkedés eszközérÅ‘l, amely csak Németországnak hozott hasznot. (Noha a rendszer éppen a kölcsönös elÅ‘nyökön alapult.)
Túl ezen, az amerikai és cionista propagandagépezet azóta is mindent megtesz a nemzetiszocialista Németország teljes befeketÃtésére. Teszi ezt azért, mert pontosan az a 12 év mutatta meg, milyen jól működÅ‘ alternatÃvái voltak és lehetnének ma is az amerikai függÅ‘ségnek. (Amerikai függÅ‘séget Ãrunk, de nem árt emlékeztetni rá, az USA állampolgárai saját maguk is foglyai a FED fémjelezte rendszernek. Mint tudjuk, a FED magánbankok, elsÅ‘sorban zsidó tulajdonú magánbankok kartellje.) Ezért kellett a háború után az ellenség befeketÃtésére szolgáló rémmeséket tovább éltetni. Ezért kellett közgondolkodásunk részévé tenni a holokausztot.
Ezért sulykolja a propagandagépezet az iskolai oktatástól kezdve a médiakonglomerátumon keresztül a játékfilmekig:
- Ha szereted hazádat
- ha nem szeretnél adósságcsapdában élni
- ha azt szeretnéd, hogy országod szabadon, függetlenül, békében, nyugodtan, fejlődjön,
- ha azt szeretnéd, hogy hazádnak legyenek nemzeti tulajdonú termelőeszközei,
- és az azok által gyártott termékekkel egyenrangú félként vehess részt a nemzetközi kereskedelemben
akkor egy piszok náci, antiszemita, szélsőjobboldali, újfasiszta kirekesztő vagy.
Mindezek ellenére a világ népei ébredeznek. A klÃring-rendszerhez hasonló laza társulást jelent az ALBA-államok szövetsége, amelyek a dollár kiküszöbölésével folytatnak egymás közt kereskedelmet. A szövetség magába foglalja a legtöbb latin-amerikai országot. Hasonló módon működnek együtt a BRIC-államok (BrazÃlia, Oroszország, India, KÃna). Ezek az országok a világ népességének 40%-át teszik ki. ÚjsághÃr: Szambát tanul az orosz medve (utalás a kapcsolatok erÅ‘södésére). Ilyen irányba állÃtja külkereskedelmét Törökország, Belorusszia, Irán.
Mit is tehetnénk ehhez hozzá?
A költő Batsányi Jánost idézve:
„Vigyázó szemetek Moszkvára, Pekingre vessétek!â€
Kicsit módosÃtva pedig a régi kommunista köszöntést:
„Világ népei, ébredjetek!â€
2010. május
Bálint József
(Kuruc.info)